BorossTomi

Nem nagy szavakra van szükség, hanem igazakra. Egy pillantásból, már az első érintésnél eldől minden.

Az életben akkor lesz jogunk a boldogságra, ha azt kiérdemeljük, sehogy máshogy. Küzdeni kell érte, és mikor a legsötétebb utcán jártunk is, akkor sem fáklyáért kell kapkodni, hanem a kis fényt követve kell lépésről lépésre haladni, tudva, hogy csak akkor nyerünk kiutat belőle, ha azért mindent meg is teszünk. Az, hogy milyen emberek vagyunk, nem az mutatja, hogy hova értünk el, hanem, hogy az ahhoz vezető úton hogyan viseltük a kihívásokat. Nem a hibáink írnak le minket, hanem, hogy azokat a kereszteket hogyan hordjuk a hátunkon. Nem hibátlannak kell lenni, hanem erősnek, mint karmolt arcú oroszlán, mely a harc ellenére nem tökéletes már, s minden hege átélt fájdalmát üvölti, mégis némán, büszkén áll ki a szavannára. Hogy meg mertük-e tenni a boldogságunk felé azt az első lépést, mely elengedhetetlen, hogy békét leljünk. Olyan békét, melyben más is osztozik velünk, és felszabadít ezáltal minden alól. Fel kell ismerni, hogy mely lehetőséget kell megragadnunk, de akkor azért mindent el is kell követni, és ez nem kényszer lesz, hanem az érzéseink irányítása. Nehéz így állni az élethez, sok erő kell hozzá, nem könnyű mindig megcselekedni ezt. De mikor majd a melletted már alvó társad aznap még utoljára megérinted, megcsókolod, akkor érezni fogod, hogy megérte, és ez a valódi cél ezen az úton. Egy kéz, melyet akkor is foghatunk, mikor minden, ami körülöttünk van szertefoszlik, de egy ölelésben biztonságban vagyunk. 

Tudom, hogy erős vagy, tudom, hogy sok a tartás benned. De tudom, hogy ez mit sem ér, mikor a valódi boldogság jön szóba. Erősnek lenni sokkal könnyebb, mint néha elgyengülni, mert ahhoz kell csak igazán bátorság, hogy valaki másra bízzuk önmagunkat.

Kaptál velem egy kiforrott, kész lelket. Kaptál egy elképzelésekkel, elhatározódással, elköteleződéssel teli világot, és kaptad ezt egy szempillantás alatt. Kaptad a testet, ami még ha nem tökéletes is, te mégis imádni tudod minden megfeszülő izmát, kaptad a borostás arcot, melyet simogatni tudsz. Kaptad a szép szót, az ölelést, a csókot, a szerelmet, s kaptad mindezt egy lélegzetvétel alatt.

Előremenekülve a szépbe, esélyt nem hagyván a kudarcnak, írom ezt teli érzelemmel, írom ezt rád gondolva. A bizonytalan állandósága fejünk felett lebegve rebegi, hogy nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, de tudom mit jelent az, hogyha boldog lesz majd ő.

S érzem mindazt, amit jelent az, amit szavak nem írnak le, mikor a karjaimban tartalak. Mikor a dombok felett kelő napnak sugara a szemed fényét jelenti számra, tudom, hogy túl kell élnem egy újabb napot azért, hogy utána újra te nyugtass meg.

Olvasod a sorokat, töprengsz tétován ezerfelé, mégsem ez lesz majd a lényeg, hanem, hogy mikor szemed lehunyod, engem képzelsz magad mellé, s még ekkor sem érted majd mitől van ez. Szerencsére az élet eddig sem a tudásról szólt, hanem arról, hogy mások életének tengerén milyen hullámot indítunk el, s hogy ezek egyszer partot érnek-e.

Az enyémek most partot értek. Nyugalomra leltem, és mégis van az a szempár, mely képes felbolygatni mindezt úgy, hogy tudjam; jó úton járok, a megfelelő kísérővel. Nem adok hálát, nem is tudom igazán kinek kéne. De ha mégis kéne, tudnám, hogy mindaz, aki vagyok, aki lettem, amiért verejtékkel megdolgoztam, az most érik be, és mindenért a jutalmam Te vagy…

Egy ideje úgy gondolom, hogy életünk korszakokból épül fel, és ezek ciklikusan ismétlődnek. A dalból idézve álmodunk, s felébredünk; reménykedünk a végsőkig, néha már az sem jut nekünk. Boldogok vagyunk, majd szomorkodunk, lehajtjuk fejünket, hogy aztán újra fel tudjuk büszkén emelni. Ahogy az idő halad kénytelenek vagyunk felnőni, a gyerekkor nyugodt világa egyre messzebb kerül tőlünk. Támaszra vágyunk, és mi is próbálunk azok lenni, mikor másoknak van ránk szüksége, együtt kesergünk, sírunk. Már papírra vetettem, hogy a környezetünk is változik, mindig új és új emberek lépnek be életünkbe, mások pedig egyre messzebb kerülnek tőlünk. Van, hogy a zavaros vízben keressük önmagunk, néha viszont kisimul a felszín, nyugodtak vagyunk. Próbáljuk megtervezni az életünket, de a precízséget legtöbbször keresztbe húzza a sors, a véletlen, a nem várt. Hiszem, hogy ami legjobban alakít minket, az sosem ebből a tervezésből származik, hanem egy felsőbb akarat visz minket tovább utunkon, melyen úgy hisszük tudatosan járunk, mégis vakon haladunk. Keressük a célunkat jelző táblákat, útmutatást kérünk, másokat figyeljük, hogy ők merre mennek.  Útitársa vágyunk, hogy ne kelljen egyedül szembenéznünk az előttünk álló nehézségekkel, keressük a békét valaki oldalán.

Az igazi, nem pillanatnyi boldogságot nehéz definiálni, nem lehet leírni, megfogni szavakkal azt, hogy mi is az pontosan. Néha csak azt vesszük észre, hogy most minden jó. Ehhez elengedetlen, hogy önmagunkkal tisztában legyünk, olyanok legyünk, hogy amikor a tükörbe nézünk, az, aki visszatekint ránk, elmondhassa: igen, ide kellett jutnom, jó helyen vagyok ebben a pillanatban. A felnőtté válás folyamatában személyiségünk változik, sok új hatás ér minket, próbáljuk felvenni a mindennapok új ritmusát. Igyekszünk olyannak megmaradni, amilyenek voltunk, de ez lehetetlen, hiszen a környezetünk változik, óhatatlanul mi is. Ez az élet rendje.

Most, miközben ezeket a sorokat írom, tudom, hogy van, aki hasonlókon gondolkozik. Próbálja érteni, hogy mi miért történik ilyen gyorsan, érzések törnek a felszínre a semmiből, és változtatnak meg minden korábbit. Közel kerülni valakihez annyit tesz, hogy az ő karjaiban érezhetjük a nyugalmat, a békét. Mikor körülöttünk vihar tombol, akkor is tudjuk, ki jelent menedéket. Egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy mi is változtunk. Velem most ez történik, mert a semmiből feltűntél, és magaddal ragadtál, időm sem volt ezen töprengeni, egyszerűen csak megtörtént. Beléptél az életembe, és minden más lett. Jobb. Ezt a boldogságot nem tudom magyarázni, de nem is célom. Nem nagy szavakra van szükség, hanem igazakra, érzésekre, melyekről órákig lehet beszélni, de igazából mégis csak belül érezzük, hogy mit is élünk át. Mert az ilyen érzések csodálatosak, megnyugtatnak, felszabadítanak, a világot szebb felét mutatják meg.

Nos, te ezt tetted velem, és újra itt ülök sok idő után, és gépelek. Próbálom leírni, azt, amit nem lehet. Elég volt önmagadnak lenned, hogy megváltozzon minden. Az, aki vagy, elvarázsolt már először, mikor élőben láthattam a mosolyod, mikor mélyen a szemedbe néztem, egy más világ kapuja nyílt meg előttem. Újra izgatott voltam az első csóknál, újra lett valami, amit meg akartam szerezni, és többet el nem engedni. Ennél közelebb nem kerülhetsz hozzám, a tied vagyok. Ma, mikor 23 éve megszülettél, nem tudom, mit írhatnék még, mindezek mellé. Most azt a korszakot élem, mikor ismét olyan embert látok a tükörben, aki elégedett lehet. Köszönöm, hogy elérted ezt, köszönöm, hogy újra nyugalmat érezhetek valaki karjaiban. Születésed napján jusson eszedbe minden átélt közös perc, és remélem, hogy boldoggá tesz minden emlék. Legyen egy olyan szakasz az életedben, amit én tehetek pont olyanná számodra, amit most én érzek! Isten éltessen!

Sokan sokszor, minden időben és más formákban megírták már a találkozást egy olyan nővel, akihez régi emlékek kötnek. Mert ugye azok örökre megmaradnak, tudjuk kivel és mit, de a miért és a hogyan lassan az idővel feledésbe merülnek. Nem emlékszünk már mi volt az, ami a szikrát lánggá gyújtotta, és a tűz melegét se érezzük már magunkon. Mégis, ha korábbi életünk fontos darabja két lábon sétál el mellettünk, ha mást nem is, de a parazsat elő tudjuk keresni elménkből.

Tavaszi eső mosta a téli táj utcáit, egy átlagos hétköznap délutánja volt. Semmi lényeges nem történt, felszínes gondolatok jártak a fejemben. Cigarettám égő végére pont egy akkora esőcsepp esett egy fa tetejéről, hogy az kialudt, pedig már csak egy szál feküdt egyedül a dobozban. Egy kapubejárót menedékül véve gyújtom meg újra, és szívok bele erőteljesen, talán még szemem is lehunyom egy pillanatra. E kis szünettel is elérem a vonatom, nem kell sietnem, pedig kínszenvedés a következőre várni a pályaudvaron egyedül a hidegben. De nem baj, időm még van.

Ilyenkor az embereket figyelem, szeretek találgatni az arcuk vonásai alapján, hogy milyen napjuk volt, van éppen, hova mennek, honnan jönnek. Párok érintéseiből megtippelni mennyire boldogok, sőt észre lehet venni a friss szerelmesek különös örömét. Furcsa, de kívülről biztos én is másnak tűntem ilyenkor. Nézem idős asszonyok ráncait, melyek mélysége az átélt évekről mondanak szavak nélkül is regényeket. Iskolából haza induló fiatalok nevetését hallva eszembe jut a fiatalkoromnak az a része, mikor nem kellett semmin rágódni, az út adott volt, csak járni kellett rajta, és ügyelni, hogy nagyon ne lépjünk le róla. Jó sorsokon merengeni, egy-egy szót elkapni a párbeszédekből, és mindenkihez egy történetet kitalálni, még ha igazságára vajmi kevés is az esély.

Pont a közelgő buszt figyeltem, mikor megláttam őt. Nem tudom felidézni milyen ruha volt rajta, akármennyire is próbálom, pedig végigmértem alaposan. Elsiklik az ember az ilyen dolgok felett, ha talál fontosabbat. Néztem, ahogy a táskáját fogja a kezében, és lépked a járdán. Úgy gondolom a haja a régi, bár már hosszú idő óta nem láttam. Igazából lehet, hogy változott, de nekem nem tűnt fel. Tekintete nem árult el semmit, a mindennapok szürkesége rá tud telepedni bárkire, főleg ha épp üres időben igyekszik elérni egy adott pontba. Teljesen más ember lett. Akkor a nyár elmúlásával nem csak egy hónapnyi idő ért véget. Hallok róla még elvétve, de abban az időszakban ismerőseim rendszeresen mesélték, hogy mi történik vele. Ha egyedül vagyunk, akkor olyan szemmel látjuk az embereket, amivel érzések mellett nem tudjuk. Más lett. Vajon megtalálta azt, amit tőlem nem kapott meg? És vajon én miért nem tudtam megadni ezt a hiányzó valamit neki? Ha valaki szeretett már, akkor ezeknek a kérdéseknek fel kell merülni, még ha választ nem is tudunk adni rá.

Mikor már egészen közel jár a kapualjhoz, akkor már nekem is mennem kellene. Nem akarok feltűnést kelteni előtte, megvárom még elmegy. Viszont, akkor nem a metróval fogok utazni, de sebaj, még mindig van időm a vonat indulásáig. És amikor ez a gondolat átfut az agyamon, lép oda hozzám egy szempillantás alatt, hirtelen, a semmiből. „Szia”- mondja, és hajol oda, hogy puszit adjon köszönésképpen. Nem érzem, hogy milyen parfümöt használ, valószínűleg azt, amit még akkor, mikor a barátnőm volt, és ezért már megszoktam. Megfogom lazán derekát, és ahogy arcát közel teszi az enyémhez, a karomra teszi kezét. „Te cigizel?”- kérdezi meglepetten. Én csak állok némán, és jövök rá, hogy semmiben sem változott. Semmiben. Barna szemébe nézek, és mielőtt válaszolhatnék, rohan tovább, „majd beszélünk”, szól még oda pár méter után. Látom, amint elfordul a második utcán balra, és ahogy körülnéz előtte, arcához nyúl, és elsimítja haját a szájából.  Talán fel sem fogtam azonnal, hogy több év rohant el itt most egy fél perc alatt. Rágyújtok, és az eget nézem. A Szabadság-hídra napfény esik, felszakadozik a felhőzet. A füstöt az arcomba fújja a szél, és érezni kezdem a múltat.

Szürreális álmot élve bódult boldogtalan,

Zavart hangok fülbe súgnak tanácsot,

Utat keresve veszünk a közönybe.

Telepataként keresve mások fejében saját érzésünk,

Még valaki szemébe nézve felébredünk,

S a magány sötétje után már nem vagyunk egyedül.

Ez a művem a Magyar Hírlap szépírói pályázatán első helyezést ért el.

Némán, leszegett fejjel ül azon a kövön, melyen percekkel azelőtt helyet foglalt. Esős őszi nap borús szürkületében szívja be tüdejébe a felszáradó cseppek páráját, és veszi sorra az eltelt hónapok tanulságát. Kezében papírlap, valamint egy golyóstoll, melynek tintája úszni vágyik a gondolatok tengerében. Viszont csak egy név virít kéken a fehér háttéren. Egy név, melyet előtte nem írt még le soha kézzel. Lehetne ez a név száz másik, de akkor és ott ennek a pár betűnek kell szerepelnie. Néha rápillant a lapra, majd az előtte elterülő víztükröt kémleli, miközben néha felsóhajt. Úgy érzi, hogy a közelmúltban kimondott szavak halkak és üresek, még az elhallgatott gondolatok hangosak és mélyek voltak. Amilyenné ő is vált rövid idő alatt. Felszínesen élt, de mélyen érzett.

Eszébe jutott számtalan emlék, megannyi elkövetett hibával és az utánuk érzett fájdalommal. A rossz döntések vagy tanácstalan hezitálás miatt az emberekben és önmagában okozott kár, és az ezt helyrehozni vágyakozás minden apró rezzenése. A sebeket lassan hegek váltották fel, melyeket csak részben fed szakálla, mégis minden tükörbenézéskor emlékszik mindenre. Nem önmagával volt baja, csak a világban és az emberek közt betöltött szerepével. Tudta, hogy a test, elme és szív közül gyakran rosszul választotta ki azt, aki irányította cselekedeteit. Nem értette, miért voltak mégis olyan személyek, akiknek így is kellett a közelsége. A közelség, mely sokszor fényévnyi távolsággá változott, majd egy pillanat alatt szoros ölelésben ért véget.

Kíváncsi volt, hogy az emberek miért nem passzolnak néha még önmagukhoz sem, és hogy miért nem merik kérni azt, amire a legjobban vágynak. Meg akarta ismerni a gondolatukat, felfogni döntéseik miértjét, és közelebb kerülni ahhoz, amire ő is vágyott. Tudni akarta kit és miért vesztett el, beletörődve mindebbe, a változtatás lehetőségét elkergetve fejéből. Kereste azt a pontot, mely megváltoztatott mindent, és ide vonzotta erre a helyre. Titkos találkozók, tiltott érintések és csillagos éjszakák színhelye, lassan emlékképekké égve. Hűtlen csókok és hűséges érzelmek együttesének különböző arányú keverékei. Mozzanatai annak a nyárnak, mely alatt elveszett minden, mi előtte létezett, és helyükbe üresre ivott poharak és betöltetlen érzések léptek.

Mindannyian eljutunk oda, hogy leülünk valahova, ahonnan nem mozdíthatna el semmi abban a percben. Visszagondolunk az eltelt időre, és számot vetünk mindennel, ami velünk történt. Mindenkinek eljön ez a pillanat, csak idő kérdése. Van, aki csak a halálos ágyán kezd el töprengeni, de senki sem kerülheti ezt el. Ő most érkezett el erre a pontra, ahonnan végtelen irányú út nyílik, viszont csak egy vezetett ideáig. Nincs térkép, nincs tanács, mely segíthetne eligazodni egy ilyen útvesztőben, hiszen csak magunkba nézve választhatunk.

A papírlapra pillantott, csak egy nevet olvasott rajta. Vajon őmiatta van mindez? Szerencsés az, akinek az életében volt olyan személy, akinek nevét ilyenkor lejegyezheti. Ezer és ezer gondolat tört útra, és úgy döntött a sorokat ezekkel fogja megtölteni. Azzal az útnak leírásával, mely elhozta őt erre a pontra, ahonnan nem bírt mozdulni. A nevet nem húzta át, hanem rögtön alá kezdte el tolla tintájával az ürességet betölteni: „Némán leszegett fejjel ült azon…”.

Vallomás? Talán. Búcsúdal? Talán. Sokszor és sokat vétkeztem, és legtöbbször élveztem. Mikor kérdezték, csak széttettem két kezem. Egy álom elvesztéséért érzett fájdalom irányította cselekedeteim, nem kérhetek bocsánatot, legfeljebb sajnálhatom. Mégis megtettem előbbit is, én ilyen vagyok. Tudom, hogy melyik madár hangjára figyeltél fel a szobámban először, mikor jött a tavasz. Tudom, mikor süt a nap úgy az ágyamra, hogy előle elfordítod az arcod. Tudom, mikor ennél az ebédemből az én kanalammal, és vennéd el a poharam. Tudom, mikor bújnál a mellkasomra és simogatnád a hasam esténként. Tudom, mennyi ital után lennél rám mérges, és raknád le a telefont szó nélkül. Tudom, mert ismerlek. Legalábbis ezt hittem. Ismerős az érzés, amikor rádöbbenünk, hogy ami végtelennek volt álmodva, az hamarosan véget fog érni? Mikor tudatosul bennünk, hogy egy szív lassan meg fog szakadni, és nem tehetünk már ellene? Mert lehet várni a csodára, de ha nem nyújtjuk a kezünket a másik felé, az nem fog bekövetkezni. Várhatunk az örökkévalóságig, de egy idő után a másik megfordulhat, és ezzel végleg lemondhat rólunk. És amikor ő hátat fordít és elsétál, egyenesen ki az életünkből, akkor csak magunkat hibáztathatjuk, hogy nem ragadtuk meg a tökéletesnek szánt pillanatot. Hiszen nem a csillagokban volt így megírva, hanem a saját döntésünk volt, a mi akaratunk. De eljön majd a pillanat, amikor erre rádöbbenünk, és akkor bánni fogjuk.

Vajon gondol-e még rám?

Érzi-e hogy mást ölelek át?

Gondolja, hogy más ki karjaiba zár?

Hallja még szám suttogó szavát,

Ahogy halkan mondja; viszlát?

S mi lesz, ha tudni fogja már?

Vajon mi fut majd át agyán?

Áll majd előttem némán,

Mert nem én vagyok a hibás,

Ezt majd belátja ő is egyszer talán,

S akkor érzi majd, hogy milyen, ha fáj,

Hogy boldog vagyok immár más oldalán,

S akkor nézhet majd az ember után,

Kit nem érdekel már egyáltalán…

Visszacsinálnád már? Megváltoztatnád a múltat? Előbb találd meg a jelen labirintusából kivezető teljesen világos utat. Mellettem más lettél, talán kicsit elvesztél. Nézz az égre, akár kék legyen, felhőkkel teli, essen az eső, hulljon a hó és a lámpák fényében ne lásd csak a pelyheket. Nézz fel, és emlékezz. Sokszor és sokat vétkeztél, de a szemembe őszintén nem néztél…

Te csak ülSz velem szemben szótlanul, tekintetemtől bénultan és kicsit értetlenül, ahogy a lemenő nap fényében az árnyékom rád vetül. Ne csak engem láss, bennem láss, sZememből olvasd ki, mire vágyom. Fedezd fel benne milyen az örök gyermek őszinte ártatlan mosolya, a kamasz fiú szenvedélyének vonzása, a felnőtt férfi harsogó, határozott hangja és a vén aggastyán halk dorgáló szava. Átélted már mindet mellettem, hiszen én csak hozzád igazodtam. Próbáltalak téged megfejteni, de még ez sem sikerült, nemhogy megérteni. Futnék érted, csak mondd mEg hova, mutasd meg közös utunk célját, vagy higgyem azt, hogy ez lesz a végállomás? Kérdezem volt-e, van-e más, mert ért már oly sok csalódás. A padló pedig poros, s minden talpra állás után a ruhám koszos. S mégis összeszedtem maradék büszkeségem, s félve bár, de megkérdezem: akarod-e még fogni kihűlt kezem, hajthatom-e öledbe zilált fejem, öleled-e meggyötört testem, vagy hagyjon el minden hitem? Adj választ, hogy nyújtasz-e majd támaszt, ha a mindennapok nyüzsgése lefáraszt?

Mégsem szavaid száma szapoRodik, hanem a máskor tündöklő szemeidben a cseppek lesznek sűrűbbek. Nem tudom még meddig várjak, a cigis dobozból egyre csak fogynak a szálak, lassan már nem csak a te könnyeid folynak. Nem bátortalan, hanEm bizonytalan a lelkem, és ezt te nem érted. A mondataim közti csend pedig egyre hosszabb, vajon lehet ez még ennél rosszabb?

Hazafelé félúton sms-ben szólsz csak hozzám, azt írod: szeretsz. De én már nem hiszek neked, mert mikor az érzéseidről kérdeztelek elfordítottad a fejed, és ez olyan cselekedet, mely beszédesebb, mint bármilyen felelet. S lehet, hogy már másra gondoltál, nem csak engem csókolTál, de tudom, hogy azon az éjjelen velem álmodtál. És majd ha egyszer tollamból olvasod a neved, mi az, mi némaságod miatt elveszett, és fájni fog minden egyes sor. Talán hiányolod majd közelségem, ha többet nem hallod nevetésem, kívánod majd lágy érintésem, kell majd aggódó féltésem, megérTed majd minden akkori kétségem, és megbocsájtod majd összes vétségem.

Lehet, hogy becsülEtem már nem marad, ha ezt befejezem, szívem megszakad,de én kiírom magamból mi fáj nekem, s te vajon mit teszel? Én írok majd, vagy iszok még bírok, ha néha magányosan sírok. Te csak nézeL magad elé, s mikor eszedbe jut minden közös Emlék, emeled majd üres tekinteted az ég felé, s kérded akkor miért? Azért, mert értem oly Keveset tettél, közben szépen lassan elvesztettél…

Nem az a legkifejezőbb megfogalmazás, hogy szeretek írni. Inkább szeretek felfedezni, átérezni, álmatlanul a gondolatokban tobzódni. Az ösvényen járva nem a végét keresni, hanem az utat övező fákat figyelni, ölelni, vagy ha úgy adódik levizelni. Az ágak közt játszó mókusokat nézni, lehajolni virágot szedni, a szárát fogva csókolni kedvesed száját. Nem hallva az élet fortyogó szavát és átlátni oly sok ember hazug maszkját, megismerni saját arcát, meghallani színtiszta hangját. Felfogni az élet kígyózó szépségét, mely egyszer felfelé, de oly sokszor halad. Aludj rőzsén, szegjél törvényt, s rájössz mi az, ami az emberséghez köt még, ha már szobrodat ezren leköpték.

S ha egy dolgot kérhetek: emberek, ne engem értsetek, nézzétek meg tükörképetek! Kutassátok mit nektek a sors kínál, ismerd fel ha gyarló ember voltál. Nem a sorok közti gondolatok, nem a mögöttes most a lényeg, hanem ismert fel saját utadat megvilágító fényed!

Kevesen maradtak, kik fájdalmat vállalnak. Pedig a kínzónak tűnő magányban ülve leszünk azok, kiknek teste a téli fagyban nem lesz kihűlve, s álmaink nem lesznek eltűnve. Hallgatva a szélcsendet, ilyenkor csak írni szeretek, s ekkor meg kell értsetek.

Másokon gondolkodom, pontosabban mások érzésein. Vajon hányan érzik úgy, hogy életünket egy felsőbb erő irányítja. Hány üres percet, álmatlan éjszakát tölt be az, hogy elmereng bárki is azon, hogy miért történnek újra és újra bizonyos dolgok velünk. Úgy érzem, mintha kövekként feküdnénk egy szeszélyes folyó medrében. Megszületünk egy adott ponton, mely meghatározza életünk szinte minden történését, hiszen ez a talaj ad alapot a későbbi létezésre. És nem vagyunk egyedül. Hasonló kavicsok, sziklák hevernek mindenfelé mellettünk.  A víz pedig sodor minket időről időre tovább, távolodnak el tőlünk emberek, míg mások ezúton kerülnek hozzánk közelebb. Az áramlás kiszámíthatatlan, nem tudhatjuk előre, mikor érkezik el egy esős időszak, vagy mikor kell a kiszáradással megküzdeni, esetenként mikor keletkezik óriási vihar sorsunk vizében. Minél erősebb két ember között az érzelmi kapcsolat, annál nagyobb lesz önnön méretük és tömegük, és a sodrásnak annál nehezebb a dolga. A család, barátok és természetesen a szerelmek mind ilyen súlyos tömbökké válnak számunkra, saját folyónkban. Erős talajban ők megmaradnak sokáig mellettünk. Bizonyos emberek csak elhaladnak mellettünk apró kavicsként, és vannak, akik szemétként vannak jelen, de az életutunkon kevés nyomot ejtenek. A felszínen nem lehet mély nyomot hagyni, ahhoz a folyó medrét is el kell érni.

Viszont az erős érzelmek felszakadása mély nyomot hagy. Lehet, hogy a már mellőlünk hiányzó kő vájta üres gödrét sokáig nézzük, még a folyónk újra helyre nem hozza a medert. Ezt betömhetjük szeméttel, itallal, sok pici kaviccsal, de egy erősebb hullám már ki is mozdította őket onnan, és újra a lyuk tátong előttünk. A legszerencsésebbeknek ilyenkor a víz, a sors olyan új követ gördít melléjük, akik képesek ezt az űrt betölteni. Nincs megszabva, hogy mikor, ki és milyen céllal lép be az életünkbe, nem rajtunk, hanem az áron múlik. Olykor régi elfeledett érzések képesek kitölteni a szabad teret életünkben, mert a folyó újra mellénk sodorhat valakit a múltból. Így haladunk születésünk pontjától a torkolatig, ahol végső helyünket elfoglalva már nem játszadozik velünk egy áramlat sem. Lehorgonyzunk, és hagyjuk, hogy az idő múlásával csak emlékünk nyomát várjuk, mikor eltűnünk a végtelenben. Mikor nyugalomban vagyunk, érdemes végignézni eddigi utunkon, hiszen nem csak mások alakítják a medrünket, hanem mi magunk is az övékét. Az égboltot fürkészők előbb találnak ott okot az áramlatok szeszélységére, mint akik csak nézelődő utasként haladnak keresztül saját útjuk medrén. Vajon hányan ismerik fel, hogy mikor értek a torkolathoz, és nem csak egy akadály miatt létezünk egyhelyben. Vajon kinek hány olyan kő van a környezetében, akiket nem fog egy lágy szellő által keltett hullám elsodorni? Ki lehet képes arra, hogy az üresen hagyott helyeket maradéktalanul betöltse, és akár a torkolatig is elkísérjen minket? Másokon gondolkodom, pontosabban mások tömegén…