Másokon gondolkodom, pontosabban mások érzésein. Vajon hányan érzik úgy, hogy életünket egy felsőbb erő irányítja. Hány üres percet, álmatlan éjszakát tölt be az, hogy elmereng bárki is azon, hogy miért történnek újra és újra bizonyos dolgok velünk. Úgy érzem, mintha kövekként feküdnénk egy szeszélyes folyó medrében. Megszületünk egy adott ponton, mely meghatározza életünk szinte minden történését, hiszen ez a talaj ad alapot a későbbi létezésre. És nem vagyunk egyedül. Hasonló kavicsok, sziklák hevernek mindenfelé mellettünk. A víz pedig sodor minket időről időre tovább, távolodnak el tőlünk emberek, míg mások ezúton kerülnek hozzánk közelebb. Az áramlás kiszámíthatatlan, nem tudhatjuk előre, mikor érkezik el egy esős időszak, vagy mikor kell a kiszáradással megküzdeni, esetenként mikor keletkezik óriási vihar sorsunk vizében. Minél erősebb két ember között az érzelmi kapcsolat, annál nagyobb lesz önnön méretük és tömegük, és a sodrásnak annál nehezebb a dolga. A család, barátok és természetesen a szerelmek mind ilyen súlyos tömbökké válnak számunkra, saját folyónkban. Erős talajban ők megmaradnak sokáig mellettünk. Bizonyos emberek csak elhaladnak mellettünk apró kavicsként, és vannak, akik szemétként vannak jelen, de az életutunkon kevés nyomot ejtenek. A felszínen nem lehet mély nyomot hagyni, ahhoz a folyó medrét is el kell érni.
Viszont az erős érzelmek felszakadása mély nyomot hagy. Lehet, hogy a már mellőlünk hiányzó kő vájta üres gödrét sokáig nézzük, még a folyónk újra helyre nem hozza a medert. Ezt betömhetjük szeméttel, itallal, sok pici kaviccsal, de egy erősebb hullám már ki is mozdította őket onnan, és újra a lyuk tátong előttünk. A legszerencsésebbeknek ilyenkor a víz, a sors olyan új követ gördít melléjük, akik képesek ezt az űrt betölteni. Nincs megszabva, hogy mikor, ki és milyen céllal lép be az életünkbe, nem rajtunk, hanem az áron múlik. Olykor régi elfeledett érzések képesek kitölteni a szabad teret életünkben, mert a folyó újra mellénk sodorhat valakit a múltból. Így haladunk születésünk pontjától a torkolatig, ahol végső helyünket elfoglalva már nem játszadozik velünk egy áramlat sem. Lehorgonyzunk, és hagyjuk, hogy az idő múlásával csak emlékünk nyomát várjuk, mikor eltűnünk a végtelenben. Mikor nyugalomban vagyunk, érdemes végignézni eddigi utunkon, hiszen nem csak mások alakítják a medrünket, hanem mi magunk is az övékét. Az égboltot fürkészők előbb találnak ott okot az áramlatok szeszélységére, mint akik csak nézelődő utasként haladnak keresztül saját útjuk medrén. Vajon hányan ismerik fel, hogy mikor értek a torkolathoz, és nem csak egy akadály miatt létezünk egyhelyben. Vajon kinek hány olyan kő van a környezetében, akiket nem fog egy lágy szellő által keltett hullám elsodorni? Ki lehet képes arra, hogy az üresen hagyott helyeket maradéktalanul betöltse, és akár a torkolatig is elkísérjen minket? Másokon gondolkodom, pontosabban mások tömegén…
