Sokan sokszor, minden időben és más formákban megírták már a találkozást egy olyan nővel, akihez régi emlékek kötnek. Mert ugye azok örökre megmaradnak, tudjuk kivel és mit, de a miért és a hogyan lassan az idővel feledésbe merülnek. Nem emlékszünk már mi volt az, ami a szikrát lánggá gyújtotta, és a tűz melegét se érezzük már magunkon. Mégis, ha korábbi életünk fontos darabja két lábon sétál el mellettünk, ha mást nem is, de a parazsat elő tudjuk keresni elménkből.
Tavaszi eső mosta a téli táj utcáit, egy átlagos hétköznap délutánja volt. Semmi lényeges nem történt, felszínes gondolatok jártak a fejemben. Cigarettám égő végére pont egy akkora esőcsepp esett egy fa tetejéről, hogy az kialudt, pedig már csak egy szál feküdt egyedül a dobozban. Egy kapubejárót menedékül véve gyújtom meg újra, és szívok bele erőteljesen, talán még szemem is lehunyom egy pillanatra. E kis szünettel is elérem a vonatom, nem kell sietnem, pedig kínszenvedés a következőre várni a pályaudvaron egyedül a hidegben. De nem baj, időm még van.
Ilyenkor az embereket figyelem, szeretek találgatni az arcuk vonásai alapján, hogy milyen napjuk volt, van éppen, hova mennek, honnan jönnek. Párok érintéseiből megtippelni mennyire boldogok, sőt észre lehet venni a friss szerelmesek különös örömét. Furcsa, de kívülről biztos én is másnak tűntem ilyenkor. Nézem idős asszonyok ráncait, melyek mélysége az átélt évekről mondanak szavak nélkül is regényeket. Iskolából haza induló fiatalok nevetését hallva eszembe jut a fiatalkoromnak az a része, mikor nem kellett semmin rágódni, az út adott volt, csak járni kellett rajta, és ügyelni, hogy nagyon ne lépjünk le róla. Jó sorsokon merengeni, egy-egy szót elkapni a párbeszédekből, és mindenkihez egy történetet kitalálni, még ha igazságára vajmi kevés is az esély.
Pont a közelgő buszt figyeltem, mikor megláttam őt. Nem tudom felidézni milyen ruha volt rajta, akármennyire is próbálom, pedig végigmértem alaposan. Elsiklik az ember az ilyen dolgok felett, ha talál fontosabbat. Néztem, ahogy a táskáját fogja a kezében, és lépked a járdán. Úgy gondolom a haja a régi, bár már hosszú idő óta nem láttam. Igazából lehet, hogy változott, de nekem nem tűnt fel. Tekintete nem árult el semmit, a mindennapok szürkesége rá tud telepedni bárkire, főleg ha épp üres időben igyekszik elérni egy adott pontba. Teljesen más ember lett. Akkor a nyár elmúlásával nem csak egy hónapnyi idő ért véget. Hallok róla még elvétve, de abban az időszakban ismerőseim rendszeresen mesélték, hogy mi történik vele. Ha egyedül vagyunk, akkor olyan szemmel látjuk az embereket, amivel érzések mellett nem tudjuk. Más lett. Vajon megtalálta azt, amit tőlem nem kapott meg? És vajon én miért nem tudtam megadni ezt a hiányzó valamit neki? Ha valaki szeretett már, akkor ezeknek a kérdéseknek fel kell merülni, még ha választ nem is tudunk adni rá.
Mikor már egészen közel jár a kapualjhoz, akkor már nekem is mennem kellene. Nem akarok feltűnést kelteni előtte, megvárom még elmegy. Viszont, akkor nem a metróval fogok utazni, de sebaj, még mindig van időm a vonat indulásáig. És amikor ez a gondolat átfut az agyamon, lép oda hozzám egy szempillantás alatt, hirtelen, a semmiből. „Szia”- mondja, és hajol oda, hogy puszit adjon köszönésképpen. Nem érzem, hogy milyen parfümöt használ, valószínűleg azt, amit még akkor, mikor a barátnőm volt, és ezért már megszoktam. Megfogom lazán derekát, és ahogy arcát közel teszi az enyémhez, a karomra teszi kezét. „Te cigizel?”- kérdezi meglepetten. Én csak állok némán, és jövök rá, hogy semmiben sem változott. Semmiben. Barna szemébe nézek, és mielőtt válaszolhatnék, rohan tovább, „majd beszélünk”, szól még oda pár méter után. Látom, amint elfordul a második utcán balra, és ahogy körülnéz előtte, arcához nyúl, és elsimítja haját a szájából. Talán fel sem fogtam azonnal, hogy több év rohant el itt most egy fél perc alatt. Rágyújtok, és az eget nézem. A Szabadság-hídra napfény esik, felszakadozik a felhőzet. A füstöt az arcomba fújja a szél, és érezni kezdem a múltat.
