Egy ideje úgy gondolom, hogy életünk korszakokból épül fel, és ezek ciklikusan ismétlődnek. A dalból idézve álmodunk, s felébredünk; reménykedünk a végsőkig, néha már az sem jut nekünk. Boldogok vagyunk, majd szomorkodunk, lehajtjuk fejünket, hogy aztán újra fel tudjuk büszkén emelni. Ahogy az idő halad kénytelenek vagyunk felnőni, a gyerekkor nyugodt világa egyre messzebb kerül tőlünk. Támaszra vágyunk, és mi is próbálunk azok lenni, mikor másoknak van ránk szüksége, együtt kesergünk, sírunk. Már papírra vetettem, hogy a környezetünk is változik, mindig új és új emberek lépnek be életünkbe, mások pedig egyre messzebb kerülnek tőlünk. Van, hogy a zavaros vízben keressük önmagunk, néha viszont kisimul a felszín, nyugodtak vagyunk. Próbáljuk megtervezni az életünket, de a precízséget legtöbbször keresztbe húzza a sors, a véletlen, a nem várt. Hiszem, hogy ami legjobban alakít minket, az sosem ebből a tervezésből származik, hanem egy felsőbb akarat visz minket tovább utunkon, melyen úgy hisszük tudatosan járunk, mégis vakon haladunk. Keressük a célunkat jelző táblákat, útmutatást kérünk, másokat figyeljük, hogy ők merre mennek. Útitársa vágyunk, hogy ne kelljen egyedül szembenéznünk az előttünk álló nehézségekkel, keressük a békét valaki oldalán.
Az igazi, nem pillanatnyi boldogságot nehéz definiálni, nem lehet leírni, megfogni szavakkal azt, hogy mi is az pontosan. Néha csak azt vesszük észre, hogy most minden jó. Ehhez elengedetlen, hogy önmagunkkal tisztában legyünk, olyanok legyünk, hogy amikor a tükörbe nézünk, az, aki visszatekint ránk, elmondhassa: igen, ide kellett jutnom, jó helyen vagyok ebben a pillanatban. A felnőtté válás folyamatában személyiségünk változik, sok új hatás ér minket, próbáljuk felvenni a mindennapok új ritmusát. Igyekszünk olyannak megmaradni, amilyenek voltunk, de ez lehetetlen, hiszen a környezetünk változik, óhatatlanul mi is. Ez az élet rendje.
Most, miközben ezeket a sorokat írom, tudom, hogy van, aki hasonlókon gondolkozik. Próbálja érteni, hogy mi miért történik ilyen gyorsan, érzések törnek a felszínre a semmiből, és változtatnak meg minden korábbit. Közel kerülni valakihez annyit tesz, hogy az ő karjaiban érezhetjük a nyugalmat, a békét. Mikor körülöttünk vihar tombol, akkor is tudjuk, ki jelent menedéket. Egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy mi is változtunk. Velem most ez történik, mert a semmiből feltűntél, és magaddal ragadtál, időm sem volt ezen töprengeni, egyszerűen csak megtörtént. Beléptél az életembe, és minden más lett. Jobb. Ezt a boldogságot nem tudom magyarázni, de nem is célom. Nem nagy szavakra van szükség, hanem igazakra, érzésekre, melyekről órákig lehet beszélni, de igazából mégis csak belül érezzük, hogy mit is élünk át. Mert az ilyen érzések csodálatosak, megnyugtatnak, felszabadítanak, a világot szebb felét mutatják meg.
Nos, te ezt tetted velem, és újra itt ülök sok idő után, és gépelek. Próbálom leírni, azt, amit nem lehet. Elég volt önmagadnak lenned, hogy megváltozzon minden. Az, aki vagy, elvarázsolt már először, mikor élőben láthattam a mosolyod, mikor mélyen a szemedbe néztem, egy más világ kapuja nyílt meg előttem. Újra izgatott voltam az első csóknál, újra lett valami, amit meg akartam szerezni, és többet el nem engedni. Ennél közelebb nem kerülhetsz hozzám, a tied vagyok. Ma, mikor 23 éve megszülettél, nem tudom, mit írhatnék még, mindezek mellé. Most azt a korszakot élem, mikor ismét olyan embert látok a tükörben, aki elégedett lehet. Köszönöm, hogy elérted ezt, köszönöm, hogy újra nyugalmat érezhetek valaki karjaiban. Születésed napján jusson eszedbe minden átélt közös perc, és remélem, hogy boldoggá tesz minden emlék. Legyen egy olyan szakasz az életedben, amit én tehetek pont olyanná számodra, amit most én érzek! Isten éltessen!
